5
Ma megint olyan nap
van…
Kicsit szégyellem is magam ilyenkor, de mindig csak utána.
Megszöktem.
Néha előfordul, hogy minden túl sok.
El kell tűnnöm!
El kell mennem, el kell távolodnom!
Általában akkor vesz erőt rajtam ez a késztetés, amikor az emberi gonoszság mészárlásba torkollik… Végzem a dolgom. Ahogy mindig… Mert ez a Rend.
Aztán amikor úgy érzem, nem bírom, megszököm!
Csak suhanok az űrben, mintha nem léteznének az élők, mintha nem volna a Vég, és nem lenne semmi dolgom… mintha rajtam kívül nem léteznének, csak a halványan pislákoló csillagok… Távoliak. Lágy fényűek… Amik nem vonzanak, amik még túlzottan távoliak, amikhez nem kell hozzáérnem, és magammal vinnem… békés, csendes lobogású, halovány csillagok…
Néha megkísért a gondolat, hogy nem térek vissza.
Elgondolkodtat, mi lenne az Élet sorsa nélkülem? Hogy mivé lenne a világ, ha nem tenném a dolgom, és hogyan korcsosulna el végül az élet önmagába visszaforduló egésze… Ezek a látomások általában észhez térítenek, és visszatérek.
Ahogyan ma.
A tömeggyilkost ott hagytam a munka végéig, hagy lássa a sok halált, amit okozott… De olyan elvakult volt, hogy nem hatotta meg… Az ilyen lelkek hihetetlen undort keltenek bennem!
Kiemelni egy csecsemőt, egy néhány éves gyereket, és egy anyát, mert rosszkor léptek ki a boltból, és eltalálta őket néhány „bárkinek” szánt golyó… Jogos ez?!
Néha szeretnék nem ÉN lenni…
Szeretnék az lenni, akinek a Halál a kezét nyújtja, és én elfogadom… szeretnék egy lenni a halandók közül, akiknek történelme és története van, akit hiányolnak, megsiratnak… egy lenni azok közül, akik nem látják a fájdalmat, mert elfordíthatják az arcukat!
De nem!
Nem fordulhatok el…! És a világ akkor lenne jobb hely, ha ők sem tehetnék meg!
EMBER!
Néha azon is eltöprengek, hogy akkor mi történne, ha egyszerre emelnék ki mindenkit. Függetlenül az idejétől, a lelkétől, a sorsától…
Bosszantó, hogy mennyire könnyen megtehetném…
Kicsit szégyellem is magam ilyenkor, de mindig csak utána.
Megszöktem.
Néha előfordul, hogy minden túl sok.
El kell tűnnöm!
El kell mennem, el kell távolodnom!
Általában akkor vesz erőt rajtam ez a késztetés, amikor az emberi gonoszság mészárlásba torkollik… Végzem a dolgom. Ahogy mindig… Mert ez a Rend.
Aztán amikor úgy érzem, nem bírom, megszököm!
Csak suhanok az űrben, mintha nem léteznének az élők, mintha nem volna a Vég, és nem lenne semmi dolgom… mintha rajtam kívül nem léteznének, csak a halványan pislákoló csillagok… Távoliak. Lágy fényűek… Amik nem vonzanak, amik még túlzottan távoliak, amikhez nem kell hozzáérnem, és magammal vinnem… békés, csendes lobogású, halovány csillagok…
Néha megkísért a gondolat, hogy nem térek vissza.
Elgondolkodtat, mi lenne az Élet sorsa nélkülem? Hogy mivé lenne a világ, ha nem tenném a dolgom, és hogyan korcsosulna el végül az élet önmagába visszaforduló egésze… Ezek a látomások általában észhez térítenek, és visszatérek.
Ahogyan ma.
A tömeggyilkost ott hagytam a munka végéig, hagy lássa a sok halált, amit okozott… De olyan elvakult volt, hogy nem hatotta meg… Az ilyen lelkek hihetetlen undort keltenek bennem!
Kiemelni egy csecsemőt, egy néhány éves gyereket, és egy anyát, mert rosszkor léptek ki a boltból, és eltalálta őket néhány „bárkinek” szánt golyó… Jogos ez?!
Néha szeretnék nem ÉN lenni…
Szeretnék az lenni, akinek a Halál a kezét nyújtja, és én elfogadom… szeretnék egy lenni a halandók közül, akiknek történelme és története van, akit hiányolnak, megsiratnak… egy lenni azok közül, akik nem látják a fájdalmat, mert elfordíthatják az arcukat!
De nem!
Nem fordulhatok el…! És a világ akkor lenne jobb hely, ha ők sem tehetnék meg!
EMBER!
Néha azon is eltöprengek, hogy akkor mi történne, ha egyszerre emelnék ki mindenkit. Függetlenül az idejétől, a lelkétől, a sorsától…
Bosszantó, hogy mennyire könnyen megtehetném…